Fogantatásunk pillanatától egészen az elmúlásig folyamatosan fejlődik a személyiségünk. Olykor észre sem vesszük, milyen kihívásokkal nézünk szembe életünk különböző szakaszaiban, amelyek nem egyszerű életkori kategóriák: mindegyik más és más fejlődési feladatot tartogat. Ettől azonban nem érdemes megijedni, sőt: a különböző normatív krízisek, melyekkel ciklusváltáskor szembesülünk, teljesen természetesek, ezeket mindannyian megélhetjük. Arra utalnak, hogy a régi működésmód már nem bizonyul elégnek, az új viszont még nem alakult ki teljesen. Bár ilyenkor erősödhet a bizonytalanságérzet, arról se feledkezzünk el, hogy milyen sok lehetőségünk nyílik a fejlődésre!

Erik H. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete

Erik H. Erikson, német pszichológus személyiségfejlődési modellje szerint az emberi élet nyolc fő pszichoszociális szakaszra tagolódik: csecsemő-, kisgyermek-, óvodás-, kisiskolás-, serdülő-, fiatal felnőtt-, közép- és időskor. Mindegyik szakaszban fellép egy konfliktus, amely egy olyan belső lelki minőség kialakítását segíti elő, amelyre későbbi életünk is épül.

Az első pszichoszociális szakasz a csecsemőkor. Ezt az időszakot a környezetre való ráutaltság, kiszolgáltatottság jellemzi, így a fő fejlődési feladat, hogy a csecsemő megtanulja, bízhat a világban. Ha gondozója válaszkész, érzelmileg jelen van, és a csecsemő azt tapasztalja, hogy jelzéseinek ereje van, akkor ez az alapvető bizalom ki tud alakulni. Ha viszont gondozója részéről gyakran következetlenséget, elutasítást, érzelmi elérhetetlenséget érzékel, akkor bizalmatlan lesz. Ez a bizalmatlanság későbbi kapcsolataira is hatással lehet: előfordulhat, hogy félni fog a kapcsolatoktól, túlzottan védeni próbálja majd önmagát, és állandó készenléti állapotban lesz.

Kisgyermekkorban a gyermek már nincs teljesen kiszolgáltatva környezetének: mozog, választ, akar, visszatart és elenged. Ebben a szakaszban a fő feladat az autonómia elnyerése, ami egyszerre jelent önkontrollt, az önállóság örömét és a saját akarat biztonságos megélését. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy környezete támogatja az önállósodást, közben pedig biztonságot is nyújt számára, akkor megérti, hogy önállónak lenni nem veszélyes. Ha viszont túl sok megszégyenítésben, sürgetésben, büntetésben vagy kontrollban részesül, szégyen és kétely ébred benne, amitől úgy fogja érezni, hogy jobb inkább visszahúzódni a háttérbe vagy görcsös kontroll alatt tartani mindent.

Óvodáskorban a gyermek már nemcsak szemléli az őt körülvevő világot, hanem aktívan alakítani is akarja azt. Ebben a szakaszban a fő feladat a kezdeményezőkészség kialakulása, amely megalapozza a későbbi kreativitást, céltudatosságot és cselekvőképességet. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy szabad kezdeményezni, érdeklődni, új dolgokba kezdeni, akkor ez a készség kialakul, ha viszont azzal szembesül, hogy kezdeményezéseit túl gyakran elutasítják, megszégyenítik vagy megbüntetik, akkor bűntudat ébred benne. Félni kezd attól, hogy amit akar, az túl sok, zavaró vagy egész egyszerűen rossz, így élete későbbi éveiben gyakran passzív lesz, túlzottan kontrollálni fogja önmagát vagy nem mer majd számára fontos dolgokat elindítani.

Kisiskoláskorban a gyermek megtapasztalja a teljesítmény fontosságát a világban. Ekkor a fő feladat, hogy a kompetencia és a teljesítőképesség kialakuljon, és hogy a gyermek megértse, a befektetett munka eredményhez vezet. Ha megfelelő kihívások érik, erőfeszítéseit pedig elismerik, akkor kialakul a kompetenciaérzés, ha azonban úgy érzi, hogy túl gyakran kudarcot vall, összehasonlítgatják másokkal, megszégyenítik és kizárólag a teljesítménye alapján ítélik meg, akkor az a kisebbrendűség érzését fogja eredményezni.

A serdülőkor egy fontos önismereti szakasz, ahol a legfőbb feladat, hogy az identitás kialakuljon. Ehhez szükséges a kísérletezés, a határfeszegetés, a leválás és az új azonosulások. Ha ezt a környezet ésszerű keretek között elbírja, akkor identitásunk megerősödik, és egy egységes énkép fog kialakulni. Ha viszont állandóan falakba ütközünk, nincs terünk a kereséshez, vagy túlzottan szétesik a környezeti támaszunk, akkor szerepkonfúzió megy végbe, ami azt jelenti, hogy bizonytalanok maradunk abban, kik vagyunk, mit akarunk és hol a helyünk a világban.

Fiatal felnőttkorban a fő feladat az intimitásra való képesség kialakulása. Ez az intimitás nemcsak közelséget, hanem érzelmi nyitottságot, sebezhetőséget, kölcsönösséget és hűséget is jelent. Ha mindezt meg tudjuk élni, akkor anélkül fogunk tudni kapcsolódni másokhoz, hogy elveszítenénk önmagunkat vagy egyszerűen elmenekülnénk a közelség elől. Ha viszont ennek az ellenkezője történik, nem tudunk belépni mélyebb kapcsolatokba, félünk az elköteleződéstől vagy elveszítjük önmagunkat a másik közelében, akkor izoláció megy végbe, ami egyszerre jelenthet látványos magányt vagy belső elszigeteltséget a meglévő kapcsolatok mellett.

A középkor szakaszában a fő kérdés és az ebből következő feladat, hogy az ember képes-e túlmutatni önmagán, és alkotó, gondoskodó módon hozzájárulni a következő generációkhoz, a családhoz, a közösséghez vagy a társadalomhoz. Itt már nem azon van a hangsúly, hogy mi mit tudunk megszerezni egy adott szituációban, hanem hogy mit tudunk továbbadni másoknak. Ebben a szakaszban „meg kell fejlődnünk” a generativitást, azaz a teremtő és továbbadó működést. Ha ez a minőség nem tud kibontakozni, az stagnálást eredményezhet, vagyis bezárulást, önmagunk körül forgást, kiüresedést, illetve annak az érzését, hogy az életünk megrekedt.

Az utolsó szakasz, az időskor fő feladata az életút integrálása. Ez azt jelenti, hogy az ember „megbékél” életével, úgy érzi, hogy múltja vállalható, volt értelme, és elfogadja, hogy bizonyos dolgokat nem tudott megvalósítani. Ha azonban nem tesz szert erre a tapasztalatra, kétségbeeshet: keserűséget, megbánást, reményvesztettséget érezhet, fokozottan félni kezdhet a haláltól vagy úgy gondolhatja, már nincs idő jóvátenni, ami elmaradt.

Daniel J. Levinson életstruktúra-elmélete

Daniel J. Levinson megközelítése némiképp különbözik Eriksonétól. Ő a felnőttkor fejlődését a nagy átmenetek és az úgynevezett életstruktúra változásai felől írja le. Az életstruktúra kifejezés arra utal, ahogyan az ember az adott korszakban megszervezi életét, ami magában foglalja kapcsolatait, munkáját, céljait, szerepeit, önmagáról alkotott képét. Levinson úgy gondolta, hogy a felnőttkor nem egyenletes, hanem viszonylag stabil időszakok és átmeneti, válságosabb periódusok váltakozása.

Elmélete szerint az első szakasz a korai felnőttkor, ahol az egyik legfontosabb feladat, hogy a fiatal leváljon származási családjáról, és megkezdje saját, önálló életének felépítését. Ezt sokan kapunyitási pánikként írják le, ahol a mélyebb feladat, hogy az ember ténylegesen belépjen saját életébe, és ne csak álmodjon, hanem kezdje el hordozni választásai következményeit. A bizonytalanság érzése teljesen természetes ebben a periódusban, de a szakasz elakadása elhúzódó függést, halogatást, döntésképtelenséget vagy tartós identitás-bizonytalanságot eredményezhet.

A harmincas évek átmenete egy korrekciós időszak, ahol az ember elkezdi felülvizsgálni korábbi fejlődéseit. Itt a realitás és vágyai összehangolását kell „megfejlődnie”, és meg kell tanulnia elfogadni, hogy nem minden lehetőséget lehet egyszerre megélni.

Ezt a szakaszt az életközépi válság követi, ami egy mély újraszerveződési folyamat. Ilyenkor az embernek ki kell tapasztalnia, hogyan fogadja el korlátait, és el kell sajátítania az újraszerveződés képességét. Adekvát megoldás az értékrend újragondolása, a pályamódosítás, az új kapcsolódási formák keresése, a kreatív újrakezdés, illetve a prioritások átrendezése, nem adekvát megoldás pedig a hirtelen menekülés, az impulzív döntéshozatal, a szélsőséges önbizonyítás vagy a felelőtlen rombolás.

A késői felnőttkor a legelső szakasz ellenpontjaként is szolgálhatna, mivel az úgynevezett kapuzárási pánikkal jár. Az ember ekkor ébred rá arra, hogy aktív életszakasza lezárulóban van, és „meg kell fejlődnie” az elengedés és az áthangolódás képességét. Itt válik fontossá a háttérbe lépés, a mentorálás, a bölcsesség továbbadása és annak elfogadása, hogy az élet nemcsak rólunk, hanem másokról is szólhat. Ha ez a szakasz sikeres, akkor át tudunk lépni a szolgálóbb, bölcsebb, kevésbé egocentrikus jelenlétformába, ha viszont sikertelen, akkor a veszteségélmény, a keserűség, a kapaszkodás a korábbi szerepekbe és az ürességérzés fokozódhat.

A két modell összekapcsolása

Bár elsőre talán nem úgy tűnik, de Erikson és Levinson modellje jól kiegészítik egymást. Míg Erikson modellje megmutatja, hogy az egyes életszakaszokban milyen alapvető személyiségi minőségeket kell kialakítani, addig Levinsoné arra világít rá, hogy a felnőttkor során milyen átmenetekben szerveződik újjá az életstruktúra. A két modell egyaránt fontos mind az egyéni, mind pedig a családi életciklusok szempontjából, mert segítenek megérteni, hogy a normatív krízisek nem rendellenesek, hanem életkori és fejlődési szükségszerűségek.

A normatív krízisek az élet természetes velejárói mégis gyakran bizonytalansággal, elakadással és belső feszültséggel járnak. Ilyenkor megkérdőjelezhetjük önmagunkat, a döntéseinket, vagy azt hogy merre tartunk éppen. Fontos azonban tudni, hogy ezek az időszakok nem a gyengeség jelei, hanem a fejlődés és változás szükségszerű állomásai.

Mégis attól hogy természetesek, nem kell egyedül megküzdenünk velük. Ha úgy érzed, hogy túl sok a bizonytalanság, nehéz eligazodni a gondolataid vagy érzéseid között, vagy egyszerűen csak jól jönne egy támogató külső nézőpont, érdemes szakember segítségét kérni.